Helyes-sírás

Címkék

Belefutottam és belekapcsolódtam egy „újabb” témába, mely engem ugyanúgy régóta foglalkoztat, mint a tegnap szavakba szőtt gondolatsor, és ma is ugyanúgy létjogosultsága van a kérdésnek, mint mindig, ha nem mindennél jobban…

Ez pedig édes anyanyelvünk sárba tiprása olyan emberek által (is), kik magukat annyira magyarnak tartják, hogy –ahogy egyik kedvenc humoristám (Bödőcs Tibor) is megfogalmazta- „otthon még a gyerekkel is rovásírásos betűtésztát etetnek”. Helyesírási hibák tömkelege jelenik meg szinte mindenhol, legyen az akár egy hozzászólás, akár egy hosszabb lélegzetvételű írás, és ha valaki netán megjegyzi, ne adj’ Isten ki is javítja azt, azonnal a torkának ugranak: „mit tudálékoskodik itt”? Itt sajnos összefüggést vélek felfedezni előző írásom témájával, de az összefüggéseket máshol is megtalálhatja, aki figyelmesen keresi.

20190809 - 3 betű

Anno, mikor Németországba vitt jó sorsom, kaján vigyorral arcunkon figyeltük Vietnamból származó munkatársaink, ahogy egymás közt beszéltek saját anyanyelvükön. Vigyorunk fő tárgya az volt, ahogy a nyelvükben nem szereplő (nem létező) szavakat németül fűzték bele mondataikba. Ez teljesen természetes volt, hiszen valahogy ki kellett fejezzék magukat, nyelvi nehézségeik ellenére is.

Ilyen nehézségeink nekünk, magyaroknak vajmi kevés van… Ezért zavar, hogy elidegenesedik nyelvünk: televízióban, internetes videókban is egyre több olyan angol szó tűnik fel -pl. Coach, Influencer, Innováció (hogy csak párat említsek)-, melynek anyanyelvünkön is létezik megfelelője, de egyszerűen lusták azt megkeresni és használni. Vagy azt hiszik menőbben hangzik, ha idegen szavakkal tűzik tele mondandójuk?

Számomra ez siralmas, és hiteltelenné teszi magát az előadót.

Hol vannak már a régi szójátékok, és ha vannak, van-e még, ki érti is őket? Például, ha leírom: „Kar a karé, láb a lábé, láb a karé, karalábé”, vajon van-e ki emlékszik még: miről is szól e kis versike?

Helyesen írni egyet jelent a könnyebb, gyorsabb megértéssel, ahol az olvasónak nem kell plusz energiát ölni abba, hogy megértse és értelmezze írásba foglalt mondandónk, felfogja annak értelmét vagy hasznosítani tudja a benne szereplő információkat.

 

 

PC (de)generáció

Címkék

Sajnálom… Próbáltam, de nem tudok elmenni a jelenség mellett én sem, nem bírom tovább szó nélkül hagyni azt a folyamatot, mely ugyan mára már nem újdonság, de már látni hosszú távú következményeit… És a jövőkép (melyet kialakulni látok) nem hogy megnyugtatna, de félelemmel és szomorúsággal tölt el.

Már az én generációm is arra igyekeztek nevelni, hogy legyünk megértőbbek a nálunk „gyengébbekkel” szemben, kerüljük a másik verbális vagy fizikai eltiprását, ne tegyünk nevetségessé senkit mások előtt… És talán… Mit talán… Tutira része ez is annak, hogy ott tart(unk), ahol épp tartunk: minden igyekezet ellenére is kihalóban van az egymás iránti tisztelet, de az egyén(i) tökéletesség látszatának fontossága mindennél fontosabbá vált.

Mire gondolok? Kanyarodjunk kicsit visszább, pár évvel előbbre…

Egy időben folyamatosan láthatóak voltak a(z): „Állapotom: Mindenki bekaphatja, akinek nem vagyok elég jó”-féle megosztások és ennek különböző megfogalmazású variánsai, melyekkel gyakran együtt járt a „Légy önmagad, a többiekből már úgyis sok van” és a többi ego-hizlaló, öntömjénező (ál)-„tan”. Ma már nem találkozom ezekkel, de talán annak is köszönhető ez, hogy megszüntettem ezek megosztóinak követését azon a bizonyos közösségi oldalon.

E tökéletesség hajkurászásának egy újabb mérföldköve a PC -vagyis a politikai korrektség-, tehát olyan megnyilvánulások, melyek megfogalmazásakor arra kell(!) törekedni, hogy semmilyen népcsoportot ne sértsünk meg vele: politikai-, vallási-, nemi hovatartozástól függetlenül. Mára annyira eldurvult mindez, hogy e korrektség nevében tolnak le torkunkon mindent, amivel normál esetben nem foglalkoznánk, mert nem érdekel minket a téma, vagy mert létezése nem zavar minket. Példák sokaságát lehetne itt felsorolni, ezért ezt most nem teszem. Akit érdekel, nézzen utána pl. a Negro és a Cigánypecsenye kulcsszavaknak Google barátunk segítségével.

Hová fajult mára mindez?

  • Azonnali, de minél gyorsabb sikerek elérését várjuk, még ha nem egészen megérdemelten is;
  • Érmet, emlékplakettet kell osztogatni, akkor is, ha dobogós helyet nem ért el a versenyző;
  • Kérdőre kell vonni tanárt, oktatót, edzőt, amiért nem úgy ítéli meg csemeténk teljesítményét, ahogy azt elvárjuk;
  • Ha gyermekünk egy tantárgyból (matematika, helyesírás) gyengébben teljesít, nem erősítjük azt, nem gyakorlunk vele kicsit többet, hiszen van erre orvosi igazolás;
  • És ha mindez nem segít, átvinni gyermekünk oda, ahol ezeket az „elismeréseket” érdemtelenül is megkapja.

Ezzel épp azt érjük el, ami ellen egy előszeretettel megosztott képpel „szokás” tiltakozni:

20190808 - Egyen-lő

…és épp maguk a szülők teszik ugyanezt a szeretet és a „mindent megadok/megengedek gyermekemnek” nevében.

Ha már szóba került a közösségi oldal, ugyanott láttam a „Megengedő szülők valódi szörnygenerációkat hoznak létre” c. cikket is, melynek már a címével is egyetértek…

Mert:

Hogyan akarjuk akár csak tanulásra ösztönözni gyermekeink, hogy minimum életképesek maradjanak a nagybetű életbe lépés után, ha nem azzal, hogy megtanítjuk küzdeni őket céljaik eléréséért?

Milyen példát kap az a gyerek, aki nem tanulja meg elfogadni azt, hogy bizony vannak, kik egy picivel többet „tesznek le az asztalra”, mint ők? És hogy ez a pici épp arra volt elegendő, hogy leszorítsa őket a dobogóról?

Hol van itt a becsülettel, emelt fővel vesztés fogalma, és mi fog arra ösztönözni bárkit is, hogy tovább fejlessze tudását az adott tárgyban, hogy kitartása és szorgalma meghozhassa végre eredményét?

Síró, picsogó, most még a szüleitől függő, de később másra támaszkodó (de)generáció kitenyésztése folyik, ma már nyíltan irányított formában a világ minden országában. Békésen legelésző birkák tömege nő így fel, kikben motiváció hiánya sincs már meg –hiszen mindent tálcán kaptak eddigi életükben-, akiket majd néhány diktatórikus hajlamú vezető terelget majd saját érdekeinek megfelelő irányba.

Valóban ezt akarjuk? Vagy elviseljük néha, hogy gyermekünk „csúnyán” néz ránk, hisztizik, de megtanulja az ok-okozati összefüggéseket és tenni, küzdeni hajlandó álmaiért?

A béke

Címkék

,

20190614 - kundaini-guide-homepage

A folyamatos mostban felmerült egy nagyon jó kérdés, melyre kapásból válaszolni és azt pár szóban elmondani nem lehet, nem vagyok képes:

“…volt, vagy van-e olyan helyed, ahol békét érzel?”

Míg a válaszon gondolkodtam, keresve azt a helyet, ami számomra jelenti a teljes békét, bevillant egy rég készített, Barangoló című videóm képsora és az aláfestő zene dallama:

Már nem is tudom, hol van, hol volt az a hely, amit a béke szigetének hívhatok… Talán a fenti videó helyszíneinek egyikén, vagy aznapi barangolásom végtelennek tetsző pillanatai alatt ivódott belém az a béke, amit azóta is hordozok magamban… Így maga a helyszín… Maguk a helyszínek összemosódnak… És már csak az számít, amit abban a pillanatban átéltem és amit most is érzek.

Bár békém jó ideig csendben elvolt bennem, mostanra eljutottam oda, hogy elő tudom már hívni magamból. Rezgésem szintje meginoghat még ugyan -és olykor inog is-, de vészesen csökkenni nem tud már.

…és ezzel -hogy nem csökken a depresszió szintjéig-, együtt érkezett az is, hogy nincsenek extázisba hajló örömkitöréseim sem, hogy aztán még mélyebbre zuhanjon hangulatom, így igyekezve fenntartani az egyensúlyt.

Folyamatos a pulzálás, állandó az amplitúdó, mely némelyeket talán irritál, másokat öntudatlanul is vonz… De mindenkit megérint.

20190614 - 3ef58334a46469b67197dfc6b3dd3632

A kezdet (2. felvonás)

Címkék

20110924 - diogenes-statue-sinop-enhanced“Diogenész gyakran keresett „embert” ami számára az eredeti, az Isten által teremtett pillanatnyi formát jelentette. Ilyet persze sohasem talált. A célja mégis az lett volna, hogy felhívja rá az emberek figyelmét, mennyire távol kerültek önmaguktól, azaz, kezdik elveszíteni a pozitív értelembe vett emberségüket. Ezért járkált fényes nappal az utcán lámpával, embereket keresve. Ha ma élne, valószínűleg reflektorfénnyel pásztázná a várost, fényes délutánokon.”

Engedtessék meg nekem, hogy saját(nak hitt) gondolatokkal fűszerezzem meg ezt a szösszenetet! Diogenész őrült volt, egy kötözni való bolond! Így néztek rá kortársai, s a ma emberei közül is, sokan. Mert a mai kor embere (is) már csak ilyen.

Emlékszem, mikor első, botladozó lépéseim tettem az úton, amit járok… Naivan azt hittem, amit én látok, más is látja, amit én gondolok, abban más is, ki közel áll hozzám, megtalálja azt, ami megfogja őt, s egy darabon együtt járhatjuk tovább az utat. Akkoriban kezdett begyűrűzni kis hazánkba az ezotéria fogalma, akkoriban ment a televízióban a Nulladik típusú találkozások c. műsor. Igaz a késő esti órákban volt csak műsorra tűzve, de megérte ébren maradni érte.

No de… Nagy igyekezetemben, hogy a kapott „tanokat” tovább adhassam, nem vettem észre, illetve csak későn (s ez eléggé fájt), hogyan maradnak el mellőlem a haverok, barátnak hitt emberek, s emlékszem a szemekben villódzó „Miről beszél ez” kérdésre… Viszont kialakult közben valami, ami nemhogy haveri viszonyon, de barátságon is túlnyúló „kapcsolathoz” vezetett. Ez utóbbi nemhogy nem fáj, de mérhetetlen örömmel tölt el még akkor is, ha ezzel az „illetővel” már hosszabb ideje nem találkoztam össze a fizikai síkon. Mérhetetlen örömmel, mert tudom, hogy bár e sorokat talán soha el sem olvassa, mégis eljut hozzá.

Tompa László versben fogalmazza meg ugyanezt a problémát, úgy 2500 évvel később:

DIOGENÉSZ LÁMPÁJÁVAL

Mondják, hogy dél van. Órámon is öt perc
Híja csupán, s a tornyok felriadnak
A delet zúgva. Csak azt nem tudom, hogy
Mi okozhatja (megvakult az ablak,
Vagy futó vakság éppen engemet ver?),
Hogy úgy nem jár most az utcánkon ember?

Vagy lehet füst, köd sűrít künn sötétet
– Önzés, gőg füstje, rosszaság ködárja -,
Ez árad át most gát nélkül a földön,
Magát minden kis ízünkig bevájva,
Ebben fuldoklik, elborítva szennyel,
Már-már magát sem ismerve az ember.

Igen, ez, ez, vagy lehet: ez sem – én már
Nem is tudom, a hibát hol keressem?
A tanításban, amely egykor úgy szólt,
Hogy embert ember testvérként szeressen?
Értse meg egymást, bölcsen, türelemmel –
Csak így lesz méltó nevéhez, hogy: ember?!

S mennyit bűvöltek több ily szóval is még!
Jellem – tudás – – ám ezekről ki szól ma?
Ha el is leng künn egy-egy emberárnyék:
Öntelt sivárság sötétlik le róla,
S a tudat, hogy csak fent fog, fent köröm nyer
Küzdelmet bárhol – – Ez-e hát az ember?!

S valami meglök, hogy menjek ki, s utcák
Során, miközben a dél szava kondul,
Lámpával, égő szívemmel bolyongva,
Fürkésszek végig mindenkit bolondul,

S dadogjam egyre, dühös szerelemmel:
Embert keresek – hol vagy, ember – Ember?!

1939

 

Üzenet #7

Címkék

20190403 - pp1-cropMi vagyunk a világ. Az „egy” világ. „Én” világom, „Te” világod, „ők” világa: nincs olyan. Ettől vagyunk mi „egy”. Ők mi vagyunk, Te én vagy, én Te vagyok.

Elfelejtjük, elfelejtetik velünk, kik vagyunk és honnan jöttünk. Ezek a kemikáliák, adalékanyagok, amiket elfogyasztunk… Oly annyira bele vannak már mindenbe építve, hogy sokan végigalusszák az életüket, nem épül bele semmi a programjukba…

…vállalt feladatuk ezért sem tudják teljesíteni. Újra és újra testbe születnek, ugyanazzal a küldetéssel.

Ez lesz a szellemi világ, vagy ha úgy tetszik: Isten perpetuum mobile-je (örökmozgója)…

…mert megrekedt lelkekkel Ő sem teljesedhet tovább.

Itt marad a lélek időbe és térbe fagyva.

Csak ruhát vált.

Más testet ölt.

Azok a kevesek pedig, akik mégis megtalálják a fejlődés útját, vissza-visszatérnek, hogy segítsék a megrekedteket.

Hogy sikerül-e…

…hamarosan kiderül.

 

„Hülyeség” – gondolhatod… És igazad van.

„Nagyon is komoly dolog” – mondom én erre… És igazam van.

…de mint már oly sokszor elhangzott (talán én is megfogalmaztam már itt-ott):

 

A Te igazad nem az én igazam, az én igazam sosem lesz a Te igazad.

 

 

Köl(l)tészet napjára

Címkék

,

20190411 - let-go-04-e1514756842508-200x150@2x

 

1.

Két rózsaszál hintázik lágyan a langyos lenge szélben,

Szirmaikra gyöngyöket varr a hajnali harmat.

Elült a vihar, már eső sem szitál, csupán illata terjeng még a légben…

 

Az erdő szunnyad még, egy hangot sem hallat.

Kanyargós ösvény visz befelé, a sűrűbe, ki megindul rajt, ne várja:

nem siet senki elébe…

 

Igen… Voltak, kik megtették már az utat.

Nem… Nem várnak, hisz’ nem is tudják, hogy vagy…

De örömmel üdvözölnek majd, mint testvért ölelnek át….

S köztük Téged sem érdekel többé, ki milyennek lát,

Nem találnak, mert nem keresnek benned hibát.

 

2.

Fehér papír az írott sorok közt…

A szavakban megbújó ölelés…

Hangvilla a kotta hangyabolyában…

A zenében élő emlékezés…

A fák néma tanúsága…

A víz színén elnyúlt lebegés…

A hópihék felhőtánca…

Csak a csend… és a merengés.

Az út önmagamhoz

Címkék

Lapozgatom a különböző(?) cikkek megosztásait, s méla görgetéseim közt olykor-olykor újabb és újabb értékek bukkannak fel, mint apró tűk a szénakazalból. Lehet, hogy egy vicces képecske, vagy egy hosszabb-rövidebb írás az, mely magával ragad, és pixelei vagy sorai közt találok valamit -vagy rámtalál valami-, ami újra felhívja magára figyelmem, gondolkodóba ejt, vagy tanítani kezd.

…bár mindannyian tanulunk és tanítunk is egyben, jogos az a nézet, hogy a több olvasó több olyan lelket jelent, aki hasonló tapasztalattal olvas engem, mint amilyennel megformálódtak e sorok…

Mennyiszer előfordult már, hogy egy leírt gondolatunk többszöri (vissza)olvasásra „esett” csak le, akár önmagunk számára is… És legtöbbször úgy, hogy az már nem a mi „szánkból” hangzott el, akkor már nem mi írtuk újra le, csak valaki megtalálta a közös tudatban, majd hasonló “köntösbe” belefogalmazva osztotta meg.

Hogy van-e értelme a többszöri megtapasztalásnak? Valamennyi értelme kell legyen. Mint ahogy az első időkben felkapta az ember a fejét olyasmit olvasva, hogy „fantasztikus”, „döbbenetes”, „káprázatos”… Ma már tudjuk, hogy semmi sem az, s tekerünk szépen tovább a hírfalon, ill. haladunk tovább az úton, immár az ilyen hátráltató tényezőkbe, figyelem-energia eltérítő próbálkozásokba nem beleragadva. Nincs már olyan tízes lista, amihez hasonlítgatni kezdenénk önmagunk, vagy másokat. Nem kell, mert nincs szükségünk rá, hogy különböző alkalmazások mondják meg nekünk, kik vagyunk.

Néha úgy érzem, ez a bolygó csupán pihenőhely…

…és mint olyan, az lenne a legjobb, hogy kényelmesen hátradőlve, kívülről figyeljük tovább mindazt, ami eddig magába tudott szippantani minket, sokszor akár annak árán is, hogy belső békénk látta kárát… Mégis (és hála érte minden Teremtőnek) újra és újra útra kelünk, mintha attól tartanánk, hogy elnyel minket a kényelemből és megszokásból formálódott ingovány.

Persze, különböző (és mégis hasonló) utakon járunk, más és más tapasztalatokkal, élményekkel megpakolva értünk ide, ebbe a találkozópontba, mégis… Az eddigi megélések szülte véleményünk itt és most akár megegyező is lehet.

Kérdéseinkre rengeteg úton-módon választ találhatunk, csak a belénk érdekeket formálóktól kapjuk azt, hogy: „majd ha elég erős leszel, hogy elviseld a válasz súlyát… No majd, akkor…“ És mivel minden választ kívülről várunk, sajnos hajlamosak vagyunk kitérni az önmagunk által a saját szemeink elé tárt igazságok elől. Ilyen igazságokat fogalmaz meg „egyszerű“ és nagyon is érthető módon az a film (is), melyet hosszú idő eltelte után most újra elém sodort életem, és melynek címe:

20190410 - covers_250415

Tudom, sokan látták már e filmet –most hívom fel a figyelmet arra, hogy nem egy könnyed, vasárnap délutáni moziélményt nyújtó alkotás-, sokak számára olybá tűnhet, visszafelé tekintgetek vele a már megtett utamra, esetleg visszalépni szándékozok egy korábbi, már magam mögött állomásra. Többen viszont tudják már –mert megtapasztalták, megélték-, hogy a fejlődés spirálján ismétlődve utunkba kerülő „láttam már“, „ismerem már“ jellegű üzenetek több dologra is lehetőséget nyújtanak. Többek közt arra –hogy megint önmagamból (honnan máshonnan) induljak ki-, hogy mélyen magamba nézve felmérhessem, történt-e bármiféle változás, fejlődés bennem az előző találkozás óta eltelt „időben“; vagy most megint ugyanazzal a kitörő „heuréka“ élménnyel fogadom-e a benne elhangzó gondolatokat, mint akkor?

20190410 - kerdes2-700x329Benned –ha megengeded nekem, hogy tegezzelek-, kedves olvasó, melyik élmény dominál? Akármelyik is legyen, tudd, hogy senkitől sem vagy lemaradva, és senkivel szemben sem tettél szert előnyre. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell, ahol lenni akarsz.

„Már megint? – kérdezheted… – „Megint az ismert ezoterikus duma? Kell? Miért kell? Ki szerint kell? Lenni akarok? Ebben tévedsz! Utálom a helyzetem, nem akarok itt lenni!“

Hidd el nekem, kérlek, tudom. Bennem is, és sokakban megfogalmazódott még ez a gondolat, ugyanilyen szilaj düh fogott el, mikor először olvastam hasonló sorokat… Igen, vállalom, mert szépítésre és megmagyarázásra sem érdemes semmi (védelemre meg aztán végképp nem), és azt a hibát sem követhetjük el, hogy leragadjunk ennél a kérdésnél.

Megyünk tovább, magunkkal visszük kérdéseink, és mire megtaláljuk a választ, tudjuk majd, hogy vajon miért is „kellett”, miért „volt jó”.

…és akkor majd jogunkban áll eldönteni, szükségünk van-e arra a válaszra.

20190410 - temet-nosce_1

Nemet Nosce

Zongora és verseny

Címkék

,

20190404 - bda6f022250d7fc4a8f863b6790e00c12019. április 4-ét írtunk, kicsi leányom újabb lépést tett azon az úton, mely (azon túl, hogy zenei kvalitásait tovább fejleszti) többet, de sokkal többet jelent, mint „egyszerű” zenetanulás.

Hogy is olvastam valahol? Rá kell keressek, nem elégszem meg egy homályos emlék miatti pontatlan idézettel:

„…a zenélés hozzájárul a gyermek értelmi, érzelmi, társadalmi, nyelvi és fizikai készségeinek fejlődéséhez. S ami a legfontosabb: sok-sok örömöt nyújt.” – így írja a Ceglédi Erkel Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola honlapja. de hogy hazai vizeken evezzek, a mosonmagyaróvári Mosonyi Mihály Zenei Alapfokú Művészeti Iskola honlapjáról is ki „kell” (mert ki akarom) emelni a következő sorokat:

„A zenetanulás fejleszti a komplex képességeket, segít az összetett feladatok megoldásának tanulásában.”

  • Mi is volt ez az „újabb lépés”? – kérdezed…

Egy verseny, melyet „házon belül”, tehát zárt ajtók mögött, a nyilvánosság átmeneti mellőzésével rendeztek meg, és melyről az én kis művésznőm sem üres kézzel távozott: Ezüst emléklap bizonyítja munkája termését.  Ezt büszkén tárom most a nyilvánosság színe elé!

20190404 - Első zongoraverseny, ezüst oklevél

„Kicsi” leányom persze elégedetlen e teljesítményével… Talán (biztosan) jobb eredményre számított. Tény, hogy senki sem távozott üres kézzel, emléklapot, valamilyen elismerést mindenki kapott. És ez jó is így.

Elgondolkodtam a „Nem a győzelem, hanem a részvétel a lényeg” mondásán. Megnyugtatni igyekszik, vagy önámításra csábítja azt, ki nem a főnyereményt ( jelen esetben a továbbjutást a megyei elődöntőre) zsebelhette be?

Nem. Sokkal több annál. Mert ugyan ki(k) ellen is száll versenybe bárki? Mindig van egy ügyesebb, jobb, tapasztaltabb, nem csak a zenében, de bármi más területen, bármibe is fogjunk bele. A részvétel a lényeg? Vagy inkább: a lényeg a részvétel?

Inkább ez utóbbi szóbeli sorrend mellett teszem le voksom. Mert mindenképp feltétlen győzelmet arat az, ki dacolva az esetlegesen önnön magában duruzsoló, a fejében zakatoló: „úgysem vagy rá képes” gondolatával, igenis megjelenik egy-egy ilyen megmérettetésen, szembe száll félelmeivel, és képes tenni az álmaiért, így alakítva át ezeket a ma még távolinak tűnő álmait célokká.

20190404 - victory

Lídiám egyben példaértékű is –számomra bizonyosan-, hisz’ általa meglátom, és miatta, neki (is) fogalmazódott meg és erősítem fel önmagamban (is) a következő gondolatot:

„Nyitunk… Haladunk tovább.”

Üzenet #6

Címkék

20180511 - #6 foto_palackElérkezik az a pillanat, mikor úgy érzed: „Még egy lépést, ha meg kell tennem… Még egy pofont, ha rám mér az élet… Meghalok!“

Ez az a pillanat, mikor már csak azért is… Meg kell tenned azt a “még egy lépést”… Oda kell tartanod arcod annak a pofonnak!

…és megteszed, útnak indulsz. Hogy merre visz a „lábad“, mindegy is, a pillanat vezérli döntéseid, a Belső Hang teszi ki lelkedben az indexet, s Te követed Őt, elindulsz egy úton.

…de egy utazás nem változtathat meg… Valaminek az út alatt történnie kell… Hacsak nem az utazás maga a szándék a változtatásra és ezt tudatosította az agy!

Képesek vagyunk rá, de nagyon nagy fájdalom kell hozzá, hogy meg is mozduljunk érte. Hol vannak a válaszok, merre járnak a válaszok tudói?

Sokszor meghalljuk őket/minket… A kérdés az, hogy merjük-e elfogadni? Én úgy látom, egyre inkább elfogadjuk. Ha mi magunk nem is válaszolunk olykor, azért kapunk egyre többet, mert meghalljuk, megértjük.

Kérünk, kapunk, Erőt a megoldáshoz.

Van, hogy olyan helyről, személytől érkezik válasz egy kérdésünkre, ahonnan, akitől nem várnánk, vagy épp a hideg kiráz tőle… Az első „nabazdmeg” után, mikor már nem azzal foglalkozunk, miért épp tőle, általa jött a válasz… Akkor kezdünk el a válasz értelmével is foglalkozni végre.

A legszebb, hogy senki sem siettet.

De nem is hátráltat senki.