1.
Két rózsaszál hintázik lágyan a langyos lenge szélben,
Szirmaikra gyöngyöket varr a hajnali harmat.
Elült a vihar, már eső sem szitál, csupán illata terjeng még a légben…
Az erdő szunnyad még, egy hangot sem hallat.
Kanyargós ösvény visz befelé, a sűrűbe, ki megindul rajt, ne várja:
nem siet senki elébe…
Igen… Voltak, kik megtették már az utat.
Nem… Nem várnak, hisz’ nem is tudják, hogy vagy…
De örömmel üdvözölnek majd, mint testvért ölelnek át….
S köztük Téged sem érdekel többé, ki milyennek lát,
Nem találnak, mert nem keresnek benned hibát.
2.
Fehér papír az írott sorok közt…
A szavakban megbújó ölelés…
Hangvilla a kotta hangyabolyában…
A zenében élő emlékezés…
A fák néma tanúsága…
A víz színén elnyúlt lebegés…
A hópihék felhőtánca…
Csak a csend… és a merengés.
