Címkék

Sajnálom… Próbáltam, de nem tudok elmenni a jelenség mellett én sem, nem bírom tovább szó nélkül hagyni azt a folyamatot, mely ugyan mára már nem újdonság, de már látni hosszú távú következményeit… És a jövőkép (melyet kialakulni látok) nem hogy megnyugtatna, de félelemmel és szomorúsággal tölt el.

Már az én generációm is arra igyekeztek nevelni, hogy legyünk megértőbbek a nálunk „gyengébbekkel” szemben, kerüljük a másik verbális vagy fizikai eltiprását, ne tegyünk nevetségessé senkit mások előtt… És talán… Mit talán… Tutira része ez is annak, hogy ott tart(unk), ahol épp tartunk: minden igyekezet ellenére is kihalóban van az egymás iránti tisztelet, de az egyén(i) tökéletesség látszatának fontossága mindennél fontosabbá vált.

Mire gondolok? Kanyarodjunk kicsit visszább, pár évvel előbbre…

Egy időben folyamatosan láthatóak voltak a(z): „Állapotom: Mindenki bekaphatja, akinek nem vagyok elég jó”-féle megosztások és ennek különböző megfogalmazású variánsai, melyekkel gyakran együtt járt a „Légy önmagad, a többiekből már úgyis sok van” és a többi ego-hizlaló, öntömjénező (ál)-„tan”. Ma már nem találkozom ezekkel, de talán annak is köszönhető ez, hogy megszüntettem ezek megosztóinak követését azon a bizonyos közösségi oldalon.

E tökéletesség hajkurászásának egy újabb mérföldköve a PC -vagyis a politikai korrektség-, tehát olyan megnyilvánulások, melyek megfogalmazásakor arra kell(!) törekedni, hogy semmilyen népcsoportot ne sértsünk meg vele: politikai-, vallási-, nemi hovatartozástól függetlenül. Mára annyira eldurvult mindez, hogy e korrektség nevében tolnak le torkunkon mindent, amivel normál esetben nem foglalkoznánk, mert nem érdekel minket a téma, vagy mert létezése nem zavar minket. Példák sokaságát lehetne itt felsorolni, ezért ezt most nem teszem. Akit érdekel, nézzen utána pl. a Negro és a Cigánypecsenye kulcsszavaknak Google barátunk segítségével.

Hová fajult mára mindez?

  • Azonnali, de minél gyorsabb sikerek elérését várjuk, még ha nem egészen megérdemelten is;
  • Érmet, emlékplakettet kell osztogatni, akkor is, ha dobogós helyet nem ért el a versenyző;
  • Kérdőre kell vonni tanárt, oktatót, edzőt, amiért nem úgy ítéli meg csemeténk teljesítményét, ahogy azt elvárjuk;
  • Ha gyermekünk egy tantárgyból (matematika, helyesírás) gyengébben teljesít, nem erősítjük azt, nem gyakorlunk vele kicsit többet, hiszen van erre orvosi igazolás;
  • És ha mindez nem segít, átvinni gyermekünk oda, ahol ezeket az „elismeréseket” érdemtelenül is megkapja.

Ezzel épp azt érjük el, ami ellen egy előszeretettel megosztott képpel „szokás” tiltakozni:

20190808 - Egyen-lő

…és épp maguk a szülők teszik ugyanezt a szeretet és a „mindent megadok/megengedek gyermekemnek” nevében.

Ha már szóba került a közösségi oldal, ugyanott láttam a „Megengedő szülők valódi szörnygenerációkat hoznak létre” c. cikket is, melynek már a címével is egyetértek…

Mert:

Hogyan akarjuk akár csak tanulásra ösztönözni gyermekeink, hogy minimum életképesek maradjanak a nagybetű életbe lépés után, ha nem azzal, hogy megtanítjuk küzdeni őket céljaik eléréséért?

Milyen példát kap az a gyerek, aki nem tanulja meg elfogadni azt, hogy bizony vannak, kik egy picivel többet „tesznek le az asztalra”, mint ők? És hogy ez a pici épp arra volt elegendő, hogy leszorítsa őket a dobogóról?

Hol van itt a becsülettel, emelt fővel vesztés fogalma, és mi fog arra ösztönözni bárkit is, hogy tovább fejlessze tudását az adott tárgyban, hogy kitartása és szorgalma meghozhassa végre eredményét?

Síró, picsogó, most még a szüleitől függő, de később másra támaszkodó (de)generáció kitenyésztése folyik, ma már nyíltan irányított formában a világ minden országában. Békésen legelésző birkák tömege nő így fel, kikben motiváció hiánya sincs már meg –hiszen mindent tálcán kaptak eddigi életükben-, akiket majd néhány diktatórikus hajlamú vezető terelget majd saját érdekeinek megfelelő irányba.

Valóban ezt akarjuk? Vagy elviseljük néha, hogy gyermekünk „csúnyán” néz ránk, hisztizik, de megtanulja az ok-okozati összefüggéseket és tenni, küzdeni hajlandó álmaiért?

Reklámok