20181231 - Morpheus-Red-or-Blue-Pill-the-matrix-1957140-500-568

„Isten hozott a valóság sivatagában!” – Morpheus (Mátrix)

Elérkezett hát… Itt van újra az a nap, amit oly sokan vártak, kik rettegve, kik örömmel, kik tüntetve, kik az emberek ostobaságán szörnyülködve, esetleg azt kinevetve …

20181231 - 82850_copy_1_20196 évvel vagyunk túl a világ végén. 6 év a kapszulában –vagy pokolban, mely sokaknak talán épp a mennyek országa-, az orrunk elé és a tudatunkba vetített neuro-szimulációban… És egész jól befogadtuk, egész eredményesen tettük magunkévá… Még mindig elhisszük, hogy „szavunk van”, hogy hatással vagyunk bármire is (az önmagunkban élő valóságon kívül), hogy az áhított boldogságunk rajtunk kívül kell keresnünk, és hogy e boldogság elérhetetlensége miatt másokat (bárkit, csak nem önmagunk) kell okolnunk… Azokat, kik (ahogy mi magunk is) ugyanúgy csak színészek, díszletek a vetítővásznon.

Bármelyik színészt is veszed elő, bárhonnan is vizsgálod meg, rá kell jönnöd, hogy ugyanúgy egy tükör számodra, mint ahogy Te magad is az vagy az ő számára, legyen ez a személy bármilyen vallási-, vagy politikai vezető, kit most tömegek kívánnak pokolra ezért vagy azért; de lehet akár a szomszédod, vagy a sarki boltból bárki, aki nem az általad (persze jogosan) elvárt emberi hangnemben szólalt meg…

Napok óta, de legalábbis az év vége felé özönlő és mindent elborító karácsonyi jókívánságok és „úgy szeretlek benneteket” megosztások óta motoszkál bennem annak gondolata, hogy ugyan már, miért kell ezeket a jókívánságokat és szeretet-teljes üzeneteket az év egy bizonyos dátumához kötni, vagy ne-adj-Isten egy-egy embertársunk sírjához magunkkal vinni, az utolsó útjára kíséréséig magunkban tartani?

Ma még szeretettel telve kívánunk egymásnak boldog(abb) új évet, de holnap… Holnap már jogosan ugrunk egymás torkának a tegnap (akkor már tegnap előtt) elszenvedett sérelmek miatt? Érzelmi lényként, a saját nézőpontunkból, persze jogosan fakadunk ki és jogosan vágunk majd egymás fejéhez olyan dolgokat, amiket kimondásuk pillanatában azonnal meg is bánunk, de túl büszkék vagyunk, ezért nem vonjuk már vissza azokat, nehogy megbánásunk pillanatát kihasználva fölénk kerekedhessen az, kivel szóváltásba kerültünk?

20181231 - 622801_1437002779862822_108796161_oMire jó ez az egész színház? Miért jó nekünk, ha színész benne minden férfi és nő? Jó érzés a megbántottnak kifogások mögé bújni, hogy miért kerüli az őt megbántót? Jó érzés a megbántónak, hogy kerülik (ne adj Isten elviselik) őt?

Sokáig nem értettem, de kezdem végre felfogni, miért is igaz, hogy a legnehezebb szavak, amit ember kimondhat, a „bocsánatot kérek”… De ugyanilyen nehéz –sőt, szinte lehetetlen-, elfogadni azt, hogy egy-egy kimondott szót, vagy mondatot úgy fogadjunk el, ahogy van, mögöttes szándék vélelmezése, keresése, és megtalálása nélkül.

Nem kell messzire mennem, ha azt keresem, aki ugyanúgy hibázik, mint a fentebb említett kérdésekbe foglaltak… Itt ül a monitor előtt és épp pötyögi be ezeket a betűket, hogy szavakká formálódhassanak. Én vagyok az.

crying_warrior_by_loye-d5e5efsÖnnön színházam színészei elé térdeplek hát és megKÖSZÖNÖM MINDENKINEK, hogy figyelhettem előadásuk, hogy részt vehettem színdarabukban ugyanúgy, ahogy ők is figyelték, velem együtt izgulták, sírták, nevették végig az én előadásaim, színdarabjaim!

…és így kívánok most MINDENKINEK teremtésekben gazdag, boldog új évet!

Reklámok