crying_warrior_by_loye-d5e5efsKivont karddal állok a semmi közepén… Démonok suhannak át testemen… Tehetetlen szabdalkozom a szélrózsa minden irányába. Tüdőm gonosz külső akarat súlya nyomja, elmém homályos, gondolataim mélyen a csendben, tetszhalottként szunnyadnak.

Könnyeim csorognak, üvölteni tudnék, de ki az, ki meghallja?! Törni, zúzni van most késztetésem… A sötét oldal dühében fetrengve tombolni, mit sem törődve azzal, hogy végérvényesen magába szippanthat!

Kit társnak tudtam a harcban, engedve e sötét erőknek, ellenem fordítja most fegyverét… Azt a fegyvert, melyet együtt kovácsoltunk, s amely az enyém édes testvére… S hiába tudja, egymásban kárt tenni nem tudunk, egymás erejét nem semmisíthetjük meg, mégis: újra és újra lendülni látom karját, lecsap kardja, szüntelen védekezésre kényszerítve, meghátrálásra sarkallva.

Látom, átélem, érzem bukását, s tudom, nem tehetek semmit érte, vagy ha tehetnék is, nem szabadíthatom fel vállalt útja következményeitől.

És most fáj. Siratom őt, s átkozom magam vakságomért, amiért hagytam, hogy erre sodorjon az élet.

Keresem a felém nyújtott kezet, a bátorító mosolyt, de szemem csupán a pusztítás nyomait látja mindenütt. Könnyeim mély barázdákat szántanak az arcomra telepedett, izzadtságomba száradt, vérrel szennyezett porba. Izmaim sajgása lassan trédre kényszerít… Lehajtom fejem, s leengedem a fegyvert:

– Bocsáss meg, kérlek, barátom!

Hiába várok választ, nincs reakció. Ahogy tekintetem lassan a fölém tornyosuló alakjára emelem, a pillantásunk találkozik, szemei ürességében megcsillan valami. Kardját hüvelyébe csúsztatva elhátrál tőlem… Megfordul… S eltűnik a ködben.

Ahogy léptei zaja lassan elcsendesednek, megcsendül fülemben:

– Még nincs vége… Ahogy barátodé, úgy lesz a Te lelked is az enyém! Felébresztem alvó egód, felszítom vak dühöd, s magamba olvasztalak Téged is, hogy végre az én bábom légy Te is! CSAK az enyém!!! MÉG NINCS VÉGE!!!

A kép forrása: http://loye.deviantart.com/art/Crying-Warrior-326097496

Reklámok