Várom a hajómEljött hát az idő… Elbúcsúzom lassan.

Kit szeretnem szabadott, szerettem, vigyáztam… Kölyökként olykor megesett, hogy hibáztam, s játék közben oda-oda kaptam, de tudd, kérlek, soha ártó szándék nem volt bennem. Emlékszem még az első percre, mikor eljöttél értem, s kicsit félénken tekintettem reád, arcod, pillantásod fürkészve próbáltam a rejtélyre választ találni: vajon hová viszel engem?

Ahogy rám mosolyogtál, ahogy hozzám szóltál, ahogy kezedben tartottál, körülvett a szeretet, s bár nem szólhatok a Te nyelveden, csupán pillantásommal tudathattam Veled: mennyire hálás vagyok, hogy hozzád visz sorsom. Óvtál engem, mikor első bizonytalan lépéseim tettem kertedben, nyugtattál, mikor az est beálltával szülőanyám öle után sírtam.

Ifjúkorom csavargásait mindig megértéssel fogadtad, s én boldogan rohantam hozzád, hívó szavad hallva. Minden együtt töltött pillanat, bármivel is telt el, játékkal, sétával, vagy pusztán közös pihenéssel, elmélkedéssel, mind-mind a biztonság érzésével töltött el… Számomra maga volt a földi mennyország.

Az idő csúf játékot űz velünk, én a Te gyermekeid sajnos nem láthatom felnőni, kirepülni. Fáradok. Látásom, hallásom gyengül, lábaim ereje elhagy. Te itt vagy velem… Az egymás szeretetének vibrálása, ami mindig a miénk volt, most is ugyanúgy jelen van, ahogy találkozásunk első pillanatától bennünk élt.

Most, hogy hajóm lassan befut, köszönöm Neked, hogy melletted lehettem, hogy szerettél! A bút, szomorúságot engedd majd el kérlek, s őrizz meg engem úgy, abban a szeretetben, melyben felneveltél!

Isten óvjon, drága Gazdám!

(a kép forrása: http://hvg.hu/nagyitas/20131218_utolso_foto_altatas_elott_nagyitas)