Két napja. Immár két napja annak, hogy valami fáj, valami mar idebenn, legbelül… S a kérdésre: „Mi bajod”, hiába kerestem a választ maradéktalanul leíró szavakat.

…és puff! Arcul csapott mindaz, amin mostanság az agyam jár… Hogy mi bajom lehet, miért nem bírom elviselni lassan már azt sem, ha -látszólag- ártó szándék nélkül ugratja valaki embertársát… Hogy miért támad bennem az ellenállhatatlan vágy, hogy felugorjak és megrázzam az illetőt: “Hallod, mit beszélsz, te szerencsétlen? Tisztában vagy vele, mennyit ártanak szavaid?”

Hihetetlen, mennyire tud fájni a felismerés, hogy hiába foglalnám szavakba gondolataim, csak az nem értené, akinek szól…

Mit tegyek? Hagyjam, hogy maga tapasztalja meg? Mi lesz, ha túl későn döbben rá? Egyáltalán, létezik olyan, hogy “túl késő”?

„Véletlen” (?) meghallottam egy párbeszédet… Egy bugyuta dalocska hangzott fel, mely tartalmaz egy bizonyos szót, mintegy az köré épül, s folyvást ismétli azt… E dal szövegírója talán tudatában sincs annak, hosszútávon milyen rombolást ér el vele… A baj az, hogy a jelenlétben felvillan előttem egy lehetséges jövő képe, s az nemhogy nem rózsás, de egyenesen félelmetes, s pillanatnyilag nem tudom, mit tehetnék, hogy e lehetőséget egy másik, megnyugtatóbb kép váltsa fel. Talán –mire soraim végéhez érek-, látni fogok egy járható utat.

Azt bizton tudom: ha dühösen reagálok, nem nyernek megértő fülekre szavaim.

20121213-szomoru-vagyok-1-12231814bsilence-postersDe hogy visszakanyarodjak témámhoz… Ahogy felhangzott e dal, máris hallottam a csitítást: „Vigyázz, meghallja… S tudod, hogy haragszik érte…” Ebben a pillanatban váltotta fel a szomorúság érzése eddigi haragom. Mert mire tanítja ez az óvó intés a dalolót? Hogy csak arra kell vigyáznia, nehogy én halljam meg a szöveget… Hogy akiről a dal szól, majd váll-rándítva tovább megy, nem is törődve annak következményeivel?

S az óvva intő mire tanítja e nótás ifjút? Hogy így tanulja meg, miként kell elsunnyogni azok előtt, kik előtt csak akar, miként „úszhat meg” dolgokat, s miként beszélhet ki másokat azok tudta nélkül?

20121213-szomoru-vagyok-2-mondd-egy-nonekVan egy, a Facebook-on sűrűn megosztott idézet: „Mondd egy nőnek, hogy gyönyörű, azt megjegyzi aznapra. Mondd neki, hogy csúnya, azt megjegyzi egy életre…”

Bizony bizony…

És mi van, ha ez nem csak a nőkkel, de minden emberrel így működik? Mert így működik! És mi van, ha nem is szükséges, hogy a gúny és nevetség tárgya jelen legyen, mikor elhangzanak a személyét bántó, jellemét gúnyoló szavak?

S ha így van, mert bizony így van, miért nem használjuk e képességünk inkább egymás erősítésére, emelésére? Miért kell, hogy gyermekeink, s majdan unokáink is újra és újra végigjárják ezt a szamárlétrát? Miért van az, hogy már az óvodások is egymás cukkolását tanulják meg dadusaiktól, középső csoportos koruktól fogva, s majd az évzáró ünnepségen szüleik kacagva tapsolva erősítik ezt meg bennük? A férfi és nő örök „harcán” túl azt is elültetik bennük, hogy bizony helyes és kívánatos dolog, ha egymást lehúzzák, becsmérlik, kritizálják, sokszor nem is „vicces” formában, de bizony durván, szavakkal bántalmazva. S innen már csak egy apró lépés –miután kifogytak a szavakból-, az ököllel egymásnak ugrás.

Urunk önnön képmására alkotott minket… Téged, s engem. Éva Ádám oldalbordájából teremtetett, hogy mellette álljon; nem pedig a talpából, hogy Ádám eltapossa őt; sem a fejéből, hogy Éva uralkodjon rajta! Mire hát a mesterségesen szított ellenségeskedés?!

20121213-szomoru-vagyok-3-how-to-change-the-worldÉn szeretnék változtatni ezen. S tudom, a változást csak egy helyen érhetem el maradéktalanul: önnön magamban. Hát nosza! Ahogy eddig, úgy továbbra is igyekszem szem előtt tartani mindezt, s saját példámon keresztül „vezetni” mindazokat, kik mellettem járnak… Akár szorosan, fizikai közelségben, akár az éteren át, de mégis közel hozzám.

A vonzás törvénye működik. Hogy neked is működik-e, hogy a föld bármely pontján, az emberek sokaságának hogyan és miért működik, nem tudhatom, s nem befolyásolhatom. Nem is akarom befolyásolni, sem tudni.

Hogy Te miben hiszel, hiszel-e egyáltalán, a te dolgod.

Én fejet hajtva köszön(te)lek, s haladok tovább…

Reklámok