Nézegettem videókat a minap, amiket összegyűjtöttem magamnak… s volt köztük egy Angelic Human Race című, miszerint az emberek kezdenek rájönni arra, kik ők valójában, honnan származnak, s mi a céljuk. Ami szöget ütött fejembe… Ezek az emberek, nem fogják úton-útfélen hangoztatni, kik ők, s ennek -véleményem szerint-, több oka is van.

 
Az első, s szerintem a legnyomósabb ok, hogy nincs miért hangoztassák. Azzal, hogy rájöttek, kik Ők valójában, nem csak, hogy feladatuk teljes tudatában vannak, de tudják, hogy kilétük hangoztatásával függőségi viszony alakulhat ki irányukban.
 
Függőségi viszony, mert azonmód kérdések özöne árad egy ilyen lény felé, sőt… Azonnal megjelennek a „Bizonyítsd be, hogy az vagy, aminek mondod magad” követelői. S fonák helyzet alakulhat ki. Mert a bizonyítás egyben további kérdésekhez, követelésekhez vezet. A kereső ember nem keres tovább, a „megtaláltam” hamis illúziójában ringatja magát, s csalatkozni fog.
 
Mi, emberek, keresünk. Keressük az élet értelmét, célját; keressük a szeretetet, szerelmet; keressük a boldogulást, boldogságot; vágyjuk, hogy elfogadjanak minket. Ez utóbbi sajnos oda vezethet, hogy elkezdjük feladni önmagunk, hasonulni kezdünk egy képhez, amit egy másik ember alakít ki rólunk, s szeretne ebbe beszorítani; vagy szerintünk nálunk jobbat érdemel az az illető, s önmagunkat skatulyázzuk be.
 
És jönnek a kérdések: Szeretsz? Mennyire szeretsz? Miért szeretsz? Mit szeretsz bennem?

És a kérdésre nem jön válasz. Vagy ha jön, nem fogadod el. Mert nem hiszed el. Hogyan is hihetnéd, mikor kérdésed olyan dologra irányul, melynek ha oka van, már nem lehet tiszta érzelem.
 
Kínosan próbálunk megfelelni egy „szabályrendszernek”, hogy elnyerjük embertársunk szeretetét… De tovább is megyek. Ugyanígy rendszabályozásnak vetjük alá magunk azért is, hogy Urunk szeretetét elnyerjük. Ki-ki a maga vallásának megfelelően. Félreértés ne essék, vallásokra, szükség van. Szabályokra is szükség van. Mindenre, ami a földön, sőt azon túl is van, szükség van.
 
A kérdés csupán az, amit életünk során megélünk, amit elfogadunk, s ezáltal önnön lényünk részévé válik, mire fogjuk használni?
 
Betonba öntjük önmagunk szobrának talapzatát, s hódolunk önnön dicsőségünknek? Elhitetjük magunkkal, hogy különbek vagyunk másoknál tudásunk által? Én elkövettem ezt a „hibát”. Az „emlékezz, honnan indultál, s nézd meg, mi vagy most”, a „Bólogató János voltál, s most véleményed felvállalva kitartasz mellette”, valamint a „tudásod, mit kitartásod által önerőből szereztél meg, megfizethetetlen” elixírekbe mártottam be magam a fülem tövéig, s engedtem, hogy ego-m e balzsamok által átvegye a teljes mértékű irányítást. Ha valami értelme volt, hát annyi mindenképp, hogy mára már tudom, mire képes. Testközelből tapasztaltam meg. Ezért inkább hálás vagyok, mint bosszús, hogy ez megtörténhetett.
 
Az, hogy az Angelic Human Race videóra utalva indítottam írásom, egy dolog. Indíthattam volna bármivel, legyen az bármilyen New Age, vagy akár más osztályozási fogalom. Kezdem azt érezni, ezek a fogalmak nem hogy összehozzák az embereket, hanem inkább még jobban elszigetelik őket egymástól.
 
Az, ahogy az emberek bevonzzák egymást önmagukhoz, úgy jönnek rá, ki is a másik ember valójában, s ezzel együtt a saját önvalójukra is. Még egy olyan helyen is, mint egy internetes közösségi oldal, sem tud az ember hosszú távú hamis képet adni önmagáról. Előbb-utóbb „kiugrik a nyúl a bokorból”, s kiderül, hogy hófehér fogad valójában tépőfog… Egy agyar, mely mély sebek ejtésére alkalmas, amint valaki kérdőre vonja egy gondolatod, netán annak ellent is mond… Így ez a bátor illető –ki lehet, most én leszek-, abban a pillanatban fekete listára kerül benned, hátrébb lépsz, távolabbról figyelsz, hacsak nem fordítasz neki hátat, s hagyod magára.
 
De egyet tudnod kell. Ha el is távolodsz, ha hátat is fordítasz… Én már benned élek, s Te énbennem.
 
Szeretlek!