Már gyermekként is furcsa, erőteljes késztetést éreztem, valahányszor esni kezdett az eső, hogy MOST induljak el, még ha bőrig ázom is, de menjek, mindegy merre, mindegy meddig! Főleg, ha éjszaka kezdett ömleni az áldás, mikor a lámpák fényeiben még különösebb, csodálatos táncot lejtenek az esőcseppek… S a lassan összegyűlő tócsák egyre nagyobb kiterjedésű tükrén csodálhatom a vízgyűrűk egymásba olvadó ölelését… Imádom.

Tizenéves fejjel csak ültem szobámban, s az ablakon kibámulva csodáltam mindezt… Bátorságom hiányát, félelmem az elindulástól a bennem egyre növekvő feszültség bizonyította, mely végül abban merült ki, hogy ide-oda „szaladgáltam” szobám négy sarka közt, már-már ott tartva, hogy az ágyon ugrálok, mert aludni nem bírok…

Kit hívhattam volna magammal? Kihez kopogtathattam volna be: „Gyere, tarts velem!” Gyakorlatilag bárkihez, megkockáztatva ezzel azt, hogy melegebb éghajlatra hajtanak el, ahová valahogy nem kívánkoztam… Jó volt nekem az eső.

De a mai éjszaka más. Bár az eső elvonulni látszik, míg tartott, egy villám csapott le munkahelyem közelében, melynek áldásos eredményeképp gépeink leálltak. Teljesen. Ami munka még van, hamarosan végére érünk, s hazaindulunk.

Nevezzetek őrültnek, legyek komplett idióta bárki szemében, de esernyőmmel kezemben nekiindulok egy kellemes éjszakai sétának.