„Mindenki egy törtszámhoz hasonlít” – olvastam nem is oly rég a Facebook labirintusában bolyongva… És bár folytatása is van ezen idézetnek, mégis e sor ragadott meg leginkább, s késztetett továbbgondolásra.

Számlálók és nevezők. Ami mi magunk is vagyunk, valóban. Számlálunk és nevezünk.

Mit számlálunk? Mindazt a jót és szépet, amit az életünk nyújt nekünk, vagy azokat a szívességeket, amiket mi teszünk valakinek, s még nem „fizették” nekünk vissza, még egy „köszönöm” kimondásával sem?

És mit nevezünk? Van mit megneveznünk? Azon kívül, hogy valami miért „nem”, van-e még valami, amiért „igen”?

Nekem van. Hatalmas igennel ébredek fel, s ez az igen kísér végig ébrenlétemben, míg el nem jő az idő, hogy lepihenjek. Igen, mert szép az idő; igen, mert fúj a szél; igen, mert esik… Igen, mert a hátam fáj, vagy hasogat a fejem… Igen, igen, igen.

De ez az én igenem. Nem adhatom neked. Neked kell megtalálnod a sajátod. Mert hiszem, valahol ott vár Rád. Benned. Ne félj tőle! Keresd meg, fogd meg a kezét, s vezesd ki a fénybe, hadd tegyen érted!