„Csend van. Tökéletes, majdnem háborítatlan csend. Csak az utca, a mindennapi nyüzsgés zajai szűrődnek be a csukott ablakon át. Furcsa nyugalom ül rajtam napok óta. Furcsa, de jóleső nyugalom, aminek okát –egyenlőre- nem tudom, de nem is keresem.

Napi rutintevékenységeim végzem. Levelezéseim, az általam figyelemmel kísért internetes fórumok, blogbejegyzések áttekintésén túl vagyok immár. Lassan megy az írás. Órák telnek el a bekezdések közt.

Nem sietek. Hová is sietnék?

Lassan elcsendesedik a külvilág is, mindenki nyugovóra térni készül. Csak az ilyen hozzám hasonló éjjeli baglyok maradnak fenn. Jó szokásomhoz híven újra és újra elolvasok, meghallgatok mindent, ami eddig a pillanatig valamilyen szinten megérintett…”

Ezzel a gondolattal meg is akadtam aztán, s ez az írás 2010.09.16-a óta folytatása nélkül várakozik csupán. Ma sincs másképp, csend van. Hosszan tartó belső csend. Gondolatok, érzelemkitörések nélkül telnek napjaim, immár 2010.12.23-a óta.

Tudom, barátaim, kik figyelnek rám, értenek engem, s fontosak nekem, érteni fogják e sorokat, csupán az Ő „kedvükért”, számukra írok most, nem, mert „elvárják” ezt tőlem. Állapotjelentés Amon barlangjából, belső „szentélyéből”. Nincs bezárva e „szentély”, kapuján, ami inkább egy ajtó és zár nélküli nyílás, eddig is szabadon beléptetek, s ezután is örömmel fogadlak benneteket… Bármilyen formában érkezzetek is. Lehetsz egy kép, egy hangulatjel, egy szó… Mind Te vagy.

Csend van. S ez a csend nem a zárkózottság, nem az elutasítás kínos csendje… Csupán „A” csend.