„Kezemet nyújtom, kérlek, ismerj fel

Értsd meg, amit mondok, kérlek fogadj el”

Bonanza Banzai

Nagy út vár ránk.

Áldozattal teli út.

Fájdalommal teli út.

Lemondásokkal teli út.

Egy út, amelyen egyedül nem vagyunk képesek végigmenni. Egy út, melyen szükség van egymásra. Egy út, melynek megtételéhez harcolnunk kell. És nem akárkivel. Önnön emberi gyarlóságainkkal, gyengeségeinkkel, vágyainkkal, önzéseinkkel. Önnön EGOnkkal.

El kell fogadnunk, hogy akik nem tudnak velünk lépést tartani, lemaradnak, de minket elveszíteni félvén, akadályokat fognak elénk állítani. Szavakkal, tettekkel, szeretetük megvonásával.

S nekünk döntetünk kell. Döntenünk, hogy elfogadjuk-e annak esélyét, hogy talán egyedül maradunk.

Ha szeretsz valakit, s szeretetedért szeretetet vársz cserébe, ha megteszel valamit, s köszönetet vársz, az már nem önzetlen szeretet, nem önzetlen cselekedet. Az már üzlet. Adok, mert viszont adsz.

De kérlek, nekem ne adj! Ne adj, ha vársz is cserébe! Mert én adok. Ha nem kéred, akkor is.

Ne várj semmit Tőlem, kérlek, de fogadd el, amit adni tudok, úgy, ahogy adni vagyok képes, annyit, amennyit adnom lehetséges.

Kezemet nyújtom… Velem tartasz?

Kezemet nyújtom