Valaki elmegy. Valaki, kit nagyon szerettünk, ki nagyszülőnk, szülőnk, testvérünk, gyermekünk vagy barátunk volt.

S ez fáj.

Fáj, ha nem lehettünk ott utolsó órájában vele…

Fáj, hogy nem szólhatunk hozzá többé…

Fáj, hogy nem nevet már ránk sohasem…

És bár vallási neveltetésünk azt súgja fülünkbe, látjuk még egymást; a vasárnapi miséken újfent hangoztatjuk: „hiszek a test feltámadásában, s az örök életben”, mégis, most mintha mindez nem számítana.

És jönnek a rokonok, barátok… És elmondják nekünk mindazt, amit mi is oly sokszor elmondtunk… És tudjuk, hogy szavaik vigasztalást kellene nyújtsanak… Mégis megmarad a fájdalom. Fásulva, szomorúan köszönjük meg a részvétnyilvánításokat, s kísérjük halottunk utolsó földi útjára.

Koszorúhordóként volt részem megtapasztalni –a csapatban én voltam a legmagasabbra nőtt ember, így rám jutott e feladat-, milyen hatalmas „rezgéssel” bír a gyász érzése… Mikor engem –az egyszerű sírásót, ki lényegében csak „dolgozik”-, is a sírás fojtogat, s mellkasomból legszívesebben kiszakadnék… S aztán a tisztességgel eligazított sírhantot hátrahagyva, a hozzátartozóktól részvétünk „kötelező” kinyilvánítása után elbúcsúzva, ahogy a temetőt elhagyó tömeg közt áthaladva el-elkapunk egy-egy mondatfoszlányt derül ki a sokszor siralmas valóság… Némelyeknek nem az a fontos, hogy ő maga elbúcsúzzon, sokkal inkább a „ki-hogyan búcsúzott el pletyka” gyűjtése. És ezzel sincs semmi baj, természetesen. Ő itt tart még, neki ez a természetes. S ki vagyok én, hogy ítélkezzek?

„Kit sirattok, miért sirattok?” – szól egy sora a sírok mellett felhangzó kántori éneknek. Mily sokszor elhangzik: „Csak az hal meg, kit elfelednek, örökké él, kit szívből szerettek”! Mert valóban örökké él! Általunk, bennünk él tovább, a belénk nevelt képe, szeretete kísér minket tovább az úton, melyen immár az Ő óvó, védelmező tekintete, segítő tanácsai, bíztató mosolya nélkül vagyunk „kénytelenek” tovább járni… S ez az, mi oly elviselhetetlennek tűnik, mit siratunk.

Testünk, arcunk hasonlatossága nem csak az örökölt géneknek „köszönhető”. Lelkünk minden rezdülése szemünkben ég, személyiségünk tükre arcunkon olvasható… Az a lélek és az a személyiség, melyet Ő segített nekünk kialakítani magunkban. Ő, ki születésünktől fogva mellettünk állt, óvott féltett, segített minket, s ki most egy más úton halad tovább. Benyitott egy ajtón, amin nem követhetjük. Még nem.

Nem búcsúzunk. Csak egy kis időre elköszönünk egymástól. Ahogy enyhül a fájdalom –mert enyhül-, úgy adja át helyét egy másik, sokkal hatalmasabb érzésnek. Ahogy alábbhagy a gyász, s az elhagyatottság érzése, úgy erősödik szívünkben a szeretet az eltávozott iránt. S mikor a tükörben az ő szemei néznek vissza ránk, tudjuk…