Nézem a naptárat, 3 nap múlva november elseje – a hallottak napja lesz. Ünnepnap, mondja a naptár. Hmm… Ünnep? Biztos. A kereskedőknek biztosan az.

Számomra a megemlékezés egyik, hivatalosan is megemlékezésként „elismert” napja.

Ki fogok menni a temetőbe. De nem elsején. Hamarabb. Meglátogatom édesapám sírját, mécsest gyújtok síremlékén, s elhelyezem rajta a megemlékezés (mű)virágát, amit két nap múlva majd undorral dobnak ki „vér szerinti testvéreim”. Mert ahogy eddig is, most sem veszek részt abban a rituáléban, ami azzal jár, hogy a tövükről leszakított, lassú halálra ítélt, meggyilkolt virágokból álló csokorral tegyem megemlékezésem gesztusát.

Tényleg ez lenne a szeretet, a megemlékezés egyetlen igaz gesztusa? Méregdrága virágcsokrok, melyeket napokon belül felfal az enyészet? Engem ne így szeressenek!

Ezúton kérem majdani elhamvasztásom, s szélnek eresztésem! Síromhoz ne jöjjön senki, csak mert a naptár szerint eljött az ideje! Maradjak meg mindenki szívében úgy, ahogy szemébe néztem, kezét megszorítottam, ahogy egymásra nevettünk!