Majd’ egy éve történt…

Egy kellemes őszi szombat délután, mikor letettem lantom, befejeztem munkám, s kiléptem a cég kapuján, nagyot szippantottam a levegőbe. Mintha minden, a körülöttem lévő táj, a lombjukat hullató fák, a távoli hegyek domborulatai, mind azt súgták volna: „Jöjj, barangolj egyet, nézz körül kicsit!”

Hát ki tud ennek ellenállni? Elindultam hát munkahelyem környékét felderíteni. Beültem autómba… Megindultam… Már nem is emlékszem, merre, s meddig hajtottam…

Egyik falucska szűk kis utcájában találtam magam végül, ahol leparkolva szembe találtam magam Vele.

Csak ült… Várt… Figyelt. Ahogy szemébe néztem… Nem is tudom… Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Ha mást nem is, de egy valamit tudtam… Magammal kell őt vinnem! De hogyan tehetném ezt? Magamhoz nem láncolhatom, el nem rabolhatom Őt…

Lassan kiszálltam a kocsiból. Kamerám mellettem hevert az ülésen…

Illendő köszöntésem után –melyet Ő egy pillantásával viszonzott-, kértem beleegyezését, hogy fenséges lényét magammal hordozhassam, a magam sajátos módján…

Gyönyörű, hófehér bundáját kezem simítása nem érhette –ekkora kegyről álmodni sem mertem-, de mély, zöld szemeinek pillantása jelezte felém, hogy részesülhetek a lényéből…

S most jött el ideje annak, hogy megosszam őt Veletek.

Várt...Csak ült...

Reklámok