„Én mindenkiben csalódtam, nem sajnált senki,

A szívemről, ha daloltam, csak néztek rám…”

Záray Márta

Szívfájdalom. Milyen érdekes szó… Miről is van itt szó? A szív, mint az emberi test egyik legfontosabb szerve „egy üreges, izmos falú tömlő, mely ritmikus összehúzódásokkal pumpálja a vért […] a simaizmokhoz hasonlóan akaratunktól függetlenül működik […] megközelítőleg 2.5 milliárdszor húzódik össze egy átlagos élettartam alatt” – (forrás: Wikipédia).

Mégis előszeretettel használjuk e frázist, ha bánat, keserűség ér minket, valaki elveszítése miatt fájdalmunkat fejezzük ki ily módon:

„A szívem megszakad”

De fájhat-e a szívünk? S ha igen –mert meggyőződésem, hogy így van-, akkor mégis hogyan van ez? Mi az a fojtogató, torokszorító érzés; mitől akar mellkasom összeroppanni, ha „szívem” fáj? Vagy a lélek teszi mindezt, a halhatatlan szellem játéka csupán? Csak mert lelkem sérülés éri –vagy ennek veszélye fennáll-, ez indít meg testemben olyan kémiai folyamatokat, melyek ezeket az „érzéseket” hozzák elő? Valóban csak egy szimpla vegyület okozza pl. a szerelem eufórikus érzését is?

Komoly filozófiai viták zajlottak már erről a kérdéskörről, nem is szeretnék most én sem belemerülni… Csak egy kérdés merült fel bennem, a Netlog hálózatán (is) barangolva:

Mekkora fájdalom kell érjen valakit, hogy teljesen elérhetetlenné tegye magát? Milyen lelki törés érhette, hogy szíve és lelke kapuját bezárja, s lakatjának kulcsát végérvényesen eldobja?