Mindig irigyeltem a zongoristákat. Gyermekként ugyan nem értettem, miért ül ott, egy fekete „asztal” előtt, hogy honnan jönnek a hangok, hogyan állnak ezek össze olykor játékosan vidám, olykor szívbemarkolóan fájó csodává, amit zenének hívnak…

A zenét a nálam 12 évvel idősebb nővérem férje „hozta be” családunkba, legalábbis onnan datálom, hogy érdekelni kezdett bármi, ami dallamos… Érdeklődve hallgattam lemezeit: Michael Jackson, P-mobil, P-box, R-Go, Dolly Roll, Hungária, hogy csak párat említsek a színes palettáról…

S ahogy lehetőségem nyílott rá, magam is belemerültem ebbe a csodába.

playing piano 10Jó szerencsém úgy hozta, hogy lehetőségem adódott belepillantani, hogyan zajlik egy zeneóra… Már csak azért is, mert egy rég dédelgetett álmom kezdtem megvalósítani: zongorázni tanulok.

Anno, mikor első zenei „szárnypróbálgatásaim” megkezdtem, sokszor örömteli mosollyal nyugtáztam, mikor egy-egy ritmust, dallamot el bírtam találni számítógépem billentyűin. S most…

Ahogy ujjaim a zongorabillentyűk fölött siklanak, s izmaim nyomán hangjegyekbe, dallamokba tömörül a kotta hangyabolya, még ha –gyakorlatlanságom okán-, kisebb-nagyobb hibákkal is, ugyanazt az örömöt vélem felfedezni, amit annak idején.

A teremtés öröme ez, a hangok, harmóniák teremtésének öröme.

A csend öröme.

A lélek öröme.