Csak állt a tenger partján, könnyes szemmel nézte az egyre távolodó bárkát.

Milyen sokáig, ó mennyi évszázadon, életeken át várta, hogy eljöjjön érte, s magával vigye… Vissza, az örök hazába… S most, hogy eljött, mégsem szállhatott fel rá.

Testvérei mind a fedélzeten vannak már, a szavak nélküli érintésben benne volt minden és mindenki… Hívták, várták… „Jöjj…” – visszhangzott elméjében a hívó szó… – „Hagyd magad mögött ezt az elveszett világot! Nincs itt már mit tenni!”

De nem! Még nem mehet el! Még nem veszett el minden! Még van mit tenni!

Ajkai szólásra nyíltak, de szavak nem hagyták el száját. Nem volt rá szükség. Testvérei mosolyában, értő pillantásukban benne volt már a válasz.

Csak állt a tenger partján, könnyes szemmel nézte az egyre távolodó bárkát, ahogy apró ponttá zsugorodott össze, majd eltűnt a horizonton… Lassan megfordult… S búcsúszóul érkezett:

„Találkozunk még. Hamarosan.”