Szokásommá vált, hogy az Urunk által szabad felhasználásra részemre biztosított érzékeim kemény munkára fogom. Az évek során bensőmben kifejlődött (kifejlesztett? ki fejlesztett?) tudatcsírát, a szülői házból magammal hozott alapokat és az évek során azokra rakódott élményeket, emlékeket, tapasztalatokat megszűrve ra’nyitottam szemem és értelmem az engem mostanában érő élményekre, gondolatokra.

A már sokszor emlegetett és unalomig idézett „jó pap is holtig tanul” mondása szerint élem már egy jó ideje az életem, mégis, mintha most érezném először azt, hogy haladok egy úton, s ez az út összefut más utakkal, életekkel, hogy ideig-óráig együtt kanyarogjanak, majd hosszabb-rövidebb távon, esetleg végleg eltávolodjanak egymástól.

Életünk, mindennapjaink útján, de az internet szupersztrádáján is száguldva bizony nagyon sokszor olyan értékek mellett visz el utunk, mikre vagy nem vagyunk még lelkileg felkészülve, vagy csak pillantásunk túl felületes, hogy mindezt észrevegyük…

Rohanunk, szaladunk, kergetjük álmaink, bevonzunk embereket, helyszíneket, eseményeket életünkbe, mely események olykor nem igazán „szájunk íze” szerinti irányba kanyarodnak, s egyes személyekről kiderül(het), hogy nem épp a legjobb szándék vezérelte őket. Emberek vagyunk, s ők is emberek. Némelyekkel aztán életünk során többé nem találkozunk már össze, sokakkal viszont maradandó, „gyümölcsöző” kapcsolat alakul ki. Kitörölhetetlen nyomot hagyunk egymásban, akármennyire is szeretnénk egyeseket úgymond „elfelejteni”, ez lehetetlen. Egy egysoros üdvözlés, egy hosszabb levélváltás, egy futó találkozás, egy pillantás, egy kézszorítás során is milliónyi élményimpulzus ér minket, melyek feldolgozásuk közben végleg „beleégnek” tudatunkba, még ha jól elrejtve is…

Míg itt vagyok Veletek, köztetek, Ti is ugyanúgy váltok az én részemmé, ahogy én is a ti részetekké. Egymást egészítjük ki, építjük fel, mozdítjuk meg, s inspiráljuk. Egymással beszélgetve, egymást olvasva jutunk el olykor olyan érzésekhez, gondolatokhoz, amelyek tudatosítva magunkban pillanatnyi megtorpanásra, s további átgondolásra késztetnek. El-elejtett szavak, mondatok, melyek ott, akkor, a beszélgetést ugyan nem terelik más mederbe, mégis belénk égnek, lelkünkben táptalajra találnak, s fejlődni kezdenek.

Hálás vagyok.

Hálás, mert itt lehetek Veletek, mert itt vagytok velem. Mert együtt lehetünk részesei a nagy műnek!