Címkék

tree-of-life…sokan azt mondanák, az ital beszélt akkor belőled, de Te és én mindketten tudjuk, ha így is volt, az csak elősegítette a gondolatok szabad szavakba áramlását, meggyengítve, lerombolva a tudat által állított gátakat. Azokat a gátakat, amik mögé bújva megingathatatlan biztonsággal állíthatjuk: íme, ez vagyok én; a hamisítatlan, teljes, őszinte önmagam. Csodákat! Hiúságunk nem bírja elviselni, hogy mások rosszallással gondoljanak ránk, őszinteségünk csak addig elfogadott, míg az a másik ember önmagáról alkotott képébe belefér, azzal összecseng. De tudjuk magunkról nagyon jól, nem vagyunk őszinték; sosem voltunk, sosem leszünk, csak a legvégső elszámoláskor, Teremtőnk előtt, aki előtt már nem számít, milyen “karriert” futottunk be; kik voltak vélt, vagy valós “barátaink”; kik bántottak, kiket bántottunk.

Nem baj. Emberek vagyunk, álarcok mögé bújva éljük le életünk, ez így van rendjén, nem akarok változtatni ezen; kevés, nagyon kevés vagyok én ehhez. S soha, soha nem akarok felnőni ehhez a feladathoz, ebben az életben nem; bűneim nézve hiába is szeretnék.

Biztos vagy benne, hogy engem kellett megtalálj? Biztos, hogy a név a listádon hozzám kellett vezessen Téged? Hisz´ kérdem én: Mi a név? Mi a név, ha nem egy titulus, egy bélyeg, amivel földi porhüvelyünk azonosítjuk? Mi a név, ha nem egy sorszám betűkbe kódolva? Írd be neved a mobilodba, nyomd le a billentyűt, amely elvezet neved betűihez! Én megtettem, az én számom: 38561 726367. Nem sok értelme van, ugye? Vagy igenis most nyert értelmet? De a név, a sorszám csak egy dolog. Ez a név, ez a sorszám még sokakon ott “lóg”, nem csak rajtam, nem csak az én nevem, nem csak az én sorszámom ez. Van még, kell legyen valami, ami csak rám jellemző, ami csak én vagyok, ami engem jelent, amit én jelentek!

Szavak, szóvirágok, gondolatok halmaza, összefüggéstelen betűsor. Kínlódva próbáljuk kifejezni magunk általuk, s veszünk el bennük. Szavak. Jelentéssel bíró, precízen egymás után helyezett betűk. Mi értelmük van? Van-e értelmük egyáltalán? Görcsösen próbáljuk elhinni: van; de ha bárkit megkérdezünk, mit jelentenek NEKI e fenti sorok, bizton állíthatjuk, mindenki mást fogalmazna meg, máshogy adná vissza e sorokat.

Mitől függ ez? Függ-e egyáltalán valamitől? Mi van, ha Bábel tornya mégiscsak felépült, elértük Istenünk, és a zűrzavar nem a szavakban, de az emberek elméjében van jelen? Mi van akkor, ha mindannyian egy nyelven szólunk, de millióféleképp értelmezzünk egyetemes nyelvünk arany szavait?

S lassan, de biztosan, valahol mélyen válaszokat vélek felfedezni az összes eddig elhangzott kérdésemre. Elmémre, tudatomra telepedett köd lassan oszlani kezd, felszárad a pára, felszakadoznak a fellegek, s az így keletkezett réseken át a felfedezés, a megtalálni vélt IGAZ tündöklő fénye bejárja lényem. Meglelem békém, szívem a szeretet járja át, s immár teljes lényemmel tudom, ÉRZEM: ennek így kellett történnie!

A bűn, a megbánás, a megbocsátás illúziója, a szégyen, a fájdalom, mind-mind ugyanazon okból történt.

ÉBREDJ EMBER!

S én, immár megnyugodva, átélve teljes lényegét, igazi mondandóját, tiszta szívvel zenghetem végre:

ISTENNEK LEGYEN HÁLA!
ISTENNEK LEGYEN HÁLA!